Utánpótlássport: Sikerember és sportága - interjú ifj. Brancsek Jánossal
2011.10.16. 19:53
Krecsik Adrienn riportja ifj. Brancsek Jánossal a Győr-Szol TC játékosával
Forrás:utánpotlassport.hu
Ha a tekés eredményeket böngésszük, gyakran neve elé kerül három betű: ifj. A megkülönböztető jelzés fontos, mert náluk családi hagyomány a teke. A 16 éves győri fiút négyéves kora óta az édesapja edzi. Mostanra már U23-as kerettag, Világkupa-győztes, rekordja 622 fa, és tavaly az év utánpótlás-sportolójának választották. A Győrszol játékosával, ifjabbik Brancsek Jánossal beszélgettünk.
A cikk megtekintéséhez lépj a "Tovább" fülre!
Krecsik Adrienn
– Zajlanak az NB I-es bajnokság Nyugati csoportjának mérkőzései. Hogyan álltok most?
– Igazán jól haladunk: hatból öt meccset nyertünk, másodikak vagyunk. Legutóbbi ellenfelünk a Mosonmagyaróvár volt. Szoros meccsre, derbire számítottam ellenük, és mindenképpen a győzelmünket vártam. Mindez be is igazolódott.
– A MTE az egyik korábbi klubod. Milyen ellenük küzdeni?
– Már többször is előfordult, hogy találkoztunk a pályán. Nem jó érzés ellenfélként szemben állni velük. De muszáj volt eljönnöm onnan, és kipróbálni magam másik klubnál. Azt hiszem, ez érthető, és el is fogadták, így nincs senkiben tüske.
– 2010-ben te lettél az év legjobb utánpótláskorú tekézője. Hogyan jutottál el idáig?
– Négyévesen próbáltam ki először a gurítást, nem is kellett messzire mennem, velünk szemben volt egy tekepálya, ahol édesapám pályagondnok volt, továbbá ő is űzte, és a mai napig űzi a sportágat. Így el sem kerülhettem volna, hogy megismerkedjem a tekével. Aztán kilencéves koromig az ottani együttesben játszottam. Miután a klub megszűnt, három évet töltöttem a Győrszolnál, majd átigazoltam Mosonmagyaróvárra, ahol szintén három évig erősítettem a csapatot, és jóval több meccsen indulhattam. Velük jutottam ki a horvátországi Világkupára, ahol aranyérmes lettem. Ezt követően egy évig Répcelakon játszottam, s azért hagytam ott, mert túl sok időmet vitte el az utazás. Végül visszatértem a Győrbe.
– Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy édesapáddal sokáig játszottatok egy csapatban. Sőt, egyengette is a pályafutásodat.
– Igen, a kezdetektől fogva mellettem áll, ahogyan az egész családom is. Sokat köszönhetek nekik. Apukám rengeteget segít, az edzői posztot is betölti az életemben. Mosonmagyaróváron és Répcelakon is együtt játszottunk. Ez után viszont különváltak útjaink: ő Bécsbe igazolt, én meg visszatértem Győrbe.
– Az, hogy édesapád sokáig a csapattársad és az edződ is volt egyben, mennyiben befolyásolt téged a meccsek alatt?
– Bevallom, inkább hátrány volt, mint előny… ha például rosszul gurítottam, az nemcsak nekem, hanem neki is rossz volt. Ezért törekedtem mindig a maximumra, szóval azt lehet mondani, motivált is ez a helyzet. Továbbá ő tudja, mi a gyengém, mi az erősségem, és min kell javítanom a következő versenyig. Ez a dolog egyértelműen jó oldala.
– Az rendben van, hogy megismerkedtél a tekével. Hogyan tudott odatapasztani téged a deszkára?
622 fa az egyéni rekordja
– Kívülről nézve annak, aki nem lát bele, valóban értelmetlen sportágnak tűnhet. Sokan azt feltételezhetik: fogjuk, kigurítjuk a golyót és dől, amennyi dől. Holott ez abszolút nem így van: hihetetlenül összetett játék, nagy koncentrációt igényel. Engem az vonz benne leginkább, hogy nem ismert sportág, és szeretnénk, hogy általunk legyen elismertebb és népszerűbb. Bár az, hogy kiből lesz jó tekéző, elsősorban a géneken múlik, és hát – mint minden más sportban – kell, hogy érzéked legyen hozzá. Aki érez hozzá affinitást, annak ajánlani tudom, mert sikerre kell vinni, habár így is szép eredményeket értünk el már benne: májusban a női csapat világbajnok lett, a férfiak pedig második helyezettek.
– Mivel töltöd a verseny előtti pár percet?
– Nem vagyok babonás, nincs semmi bevett szokásom. A meccsek előtt szeretek nyugalomban, egyedül lenni az öltözőben, és mentálisan ráhangolódni a mérkőzésre.
– Ha már itt tartunk… nemrégiben beszélgettem Hősi Ramónával, akinek meggyőződése, hogy a mentális erősség fontosabb, mint hogy fizikálisan topon légy. Osztod a véleményét?
– Teljes mértékben. Azonban mindkettő elengedhetetlenül fontos. A kiélezett párharcokban jó, hogy ha az ember észnél van, és nem kezd kapkodni.
– Mondjuk egy elrontott gurítás mennyire zökkent ki a nyugalomból és a koncentrációból?
– Ha a százhúsz gurításból elrontok egyet, akkor még semmi nincs veszve, hiszen ott a többi lehetőség. Ezért nem szabad arra gondolni, hogy ezen bukhat az egész. Nem éri meg az a kockázat, hogy elkezdjek stresszelni, és amiatt ne sikerüljön a többi dobás.
– Melyik eddigi pályafutásod legemlékezetesebb momentuma?
– A tavaly májusi Világkupa-győzelmem egyéniben, Rijekában, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy még a bronzérem is a miénk lett vegyes párosban. Leírhatatlan érzés volt állni a dobogón, és hallgatni a Himnuszt. Ezt csak az tudja, aki már átélte.
– Tavaly nemcsak országosan, hanem Győr-Moson-Sopronban is megválasztottak az év utánpótlás-sportolójának. Meglepett a kitüntetés?
– Kimondhatatlanul. Nagyon büszke vagyok rá, mert bár minden évben odaítélik valakinek ezt a címet, de az, hogy én is részesülhettem belőle, hatalmas megtiszteltetés. Mutatja, hogy komolyan veszem a tekét, és szeretném megmutatni: sokra lehet vinni ebben a sportágban.
|